Az utóbbi hetekben láthattunk komoly tüntetés-sorozatokat elsősorban Nyugat-barát arab rezsimek ellen. Láttuk a dühös, változást követelő tömegeket, és a három hónapja még elképzelhetetlen sikereiket. A legjelentősebbet Egyiptomban. Gondolhattuk, százezrek azért vonultak az utcára, mert elegük lett az arab nemzetet, és az Iszlámot eláruló vezetőkből, dühük egyik fő forrása a Nyugat érdekeit szolgáló külpolitika.
Ha így gondoltuk, csak nézzünk Líbiára, ahol a töntetők gyakorlatilag elfoglalták az ország második legnagyobb városát, és épp egy véres forradalom bontakozik ki az észak-afrikai országban. Vagyis a nem igazán Nyugat-barát Kadafi ellen ugyanúgy (sőt még inkább) lázadnak, mint a Washingtonnal jó kapcsolatokat ápoló arab vezetők ellen. A diktátor pedig cionista- és amerikai összeesküvésnek igyekszik beállítani a történéseket. A nép viszont úgy tűnik, ezt nem nagyon eszi meg. Őket, ahogyan a többi arab ország tüntetőit, valami más mozgatja, nem az arab sértettség, vagy elárultság-érzés.
Ha így gondoltuk, csak nézzünk Líbiára, ahol a töntetők gyakorlatilag elfoglalták az ország második legnagyobb városát, és épp egy véres forradalom bontakozik ki az észak-afrikai országban. Vagyis a nem igazán Nyugat-barát Kadafi ellen ugyanúgy (sőt még inkább) lázadnak, mint a Washingtonnal jó kapcsolatokat ápoló arab vezetők ellen. A diktátor pedig cionista- és amerikai összeesküvésnek igyekszik beállítani a történéseket. A nép viszont úgy tűnik, ezt nem nagyon eszi meg. Őket, ahogyan a többi arab ország tüntetőit, valami más mozgatja, nem az arab sértettség, vagy elárultság-érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése