About the changes

In the Middle East, often the most unexpected happen. Last month, old, well-established regimes fell. Fall of these dictators is not the most unexpected story, but the way they fell, was something, which was never predicted by any Western analysts (at least, I never read or heard such). The power of Tunisia's Ben Ali, and Egypt's Mubarak were not terminated by military intervention (like it happened in Iraq in 2003), nor by murder (like Mubarak's predecessor, Anwar Sadat), neither by a civil war or a coup, or any other known ways in the Middle East. They had to leave their office as a result of a way of angry protests, mostly by the masses of the young, unemployed population.

Watching, and reading the coverages, i didn't notice any burning American or Israeli flags, didn't see masked, armed terrorist-type marching. They were quite similar to the big protests in Europe: some objects caught fire, but the people behaved mostly peaceful (some cases, like beating and molesting Western journalists could make us worry though, but let's be optimistic at this point). The events were spread through internet social networks, such as Facebook, or Twitter. These sudden revolutions were carried out by a society of young Arabs, who use the internet, and see there the World outside, while they are fed up with their situation. Maybe the new generation of Arabs represents something, which has never existed before in these countries (or if it has, it had to hide): the Civil Society.
It is clear, that even if this society will not be ruling these countries, it will definitely be an important segment, which the new rulers (whomever they will be) will have to listen to.
Now, the question is: what do they (this new society) want? How do they think about politics? We don't know this yet. They will not even necessary be united in any idea, or goal. All we know is that they wanted change. But there is a chance now. Since they didn't show any signs of anti-Israel sentiment, hopefully they will not want to destroy the Jewish state, and they will not listen to the propaganda of hatred. They might say: "You, Jews can keep that twenty-something thousand square kilometers, we still have more than 10 million."

What I am saying, is of course not sure at this moment. The future is very uncertain now. We don't know, which direction these countries will turn after the fall of their previous dictators. I am afraid, even this new Arab society doesn't have any idea about it either. There is an unbelievable ideological vacuum there. But now, if we (Israel and the Westerners) communicate, and make our relations with the Arabs wisely, we can help them forming a new Middle East of peace, and mutual appreciation.

Líbiában is

Az utóbbi hetekben láthattunk komoly tüntetés-sorozatokat elsősorban Nyugat-barát arab rezsimek ellen. Láttuk a dühös, változást követelő tömegeket, és a három hónapja még elképzelhetetlen sikereiket. A legjelentősebbet Egyiptomban. Gondolhattuk, százezrek azért vonultak az utcára, mert elegük lett az arab nemzetet, és az Iszlámot eláruló vezetőkből, dühük egyik fő forrása a Nyugat érdekeit szolgáló külpolitika.
Ha így gondoltuk, csak nézzünk Líbiára, ahol a töntetők gyakorlatilag elfoglalták az ország második legnagyobb városát, és épp egy véres forradalom bontakozik ki az észak-afrikai országban. Vagyis a nem igazán Nyugat-barát Kadafi ellen ugyanúgy (sőt még inkább) lázadnak, mint a Washingtonnal jó kapcsolatokat ápoló arab vezetők ellen. A diktátor pedig cionista- és amerikai összeesküvésnek igyekszik beállítani a történéseket. A nép viszont úgy tűnik, ezt nem nagyon eszi meg. Őket, ahogyan a többi arab ország tüntetőit, valami más mozgatja, nem az arab sértettség, vagy elárultság-érzés.

Egyptomi mámor?

Mubarak lemondása a hatalomról a nemzetközi médiában pár nap alatt levette Egyiptomot a címoldalakról, ahol három héten keresztül folyamatosan szerepelt. Még mindig lehet olvasni/hallani/látni, de a világ most inkább Jemenre, Líbiára, Bahreinre, Iránra figyel, mint a Közel-keleten végigsöprő forradalomhullám aktuális állomásaira. Az elemzők azt tippelgetik, vajon sikeres lesz-e ezekben az országokban a tüntetés-sorozat, mennyire reagál erőszakosan a hatalom, kik a megmozdulások vezetői. Ezek mind fontos kérdések, de én azért nem venném le a szemem Egyiptomról sem. A legnagyobb arab országban változás történt, de milyen?
Azt tudjuk, hogy minek lett vége: egy Nyugat-barát külpolitikát folytató, szekuláris diktatúrának, amelynek nem sikerült az lakosság nagy részét kiemelni a szegénység, munkanélküliség, kilátástalanság csapdájából. Az ellenzék brutális elnyomásának, a mindent átszövő korrupciónak. Egy népszerűtlen uralomnak. Ennek vége, de mi jön most?
Elég messze vagyok Kairótól, így nem tudom megállapítani, milyen ott most a közhangulat, mennyire erufórikusak a változásnak örülő tömegek, mennyire gondolják azt, hogy most minden egycsapásra szép és jó lesz a Nílus partján. Őszintén remélem, hogy semennyire. Még azt sem lehet biztosan tudni, milyen lesz az új civil kormány, amely majd a választások után átveszi az ország irányitását a jelenleg kormányzó hadseregtől (még az is előfordulhat, hogy hosszútávra berendezkedik egy katonai diktatúra). Bár jelenleg az tűnik a legvalószinűbbnek, hogy egy mérsékelt külpolitikát folytató, az USA-val baráti viszonyt ápoló (az évi 1,3 milliárd dolláros amerikai támogatásról ők sem fognak lemondani), az Izraellel való békét fenntartó elnök kerül hatalomra, aki jó esetben enyhíteni fog a diktatúra brutalitásán, szélesíteni fogja a szabadság- és politikai jogokat. Valamennyire. Talán. De még ha az emberijogi fejleményekkel kapcsolatban optimisták is vagyunk (arab országról van szó!), még mindig ott van egy legalább ekkora probléma: a gazdaság, az életszínvonal helyzete.
Képes lesz-e az új hatalom ezt megoldani? Lehetséges-e egy túlnépesedő, szegény ország (a gyorsan növekvő lakosság nagy része a Nílus partjának egyre szűkülő nem sivatagos sávjában él) gazdasági problémáit érdemben enyhíteni? Létezik-e olyan, hogy egy muzulmán arab ország hatalmas ojalkincs nélkül gazdaságilag felemelkedik? Reménykedni lehet...
Akár a fent felvázolt Nyugat-barát irányt tartja Egyiptom, akár a politikai iszlám tör előre (mérsékeltebb, vagy szélsőségesebb formában), akár a nasszeri hagyományokon alapuló (pán)arab nacionalizmus tér vissza, a gazdasági bajokat egyik sem fogja tudni megoldani. Egyiptomnak (és a többi muszlim országnak) nem újabb ideológiai vezérekre van szüksége, hanem gazdasági csodadoktorra. A jelenleg megoldhatatlannak tűnő kilátástalanságot egy ideig talán feledtetni tudják újabb szólamokkal (legyen az demokrácia, iszlám, vagy bármi egyéb), de az emberek valódi problámáit sosem fogják megoldani.